Múltidéző
Ma-holnap kilencz év óta tartózkodom Erdélyben s ez idő alatt szűkebb kis hazánk számos vidékét jártam be és kutattam át, de a barczasági hegyvidéknél szebbre, vonzó részletekben gazdagabbra sehol sem akadtam.
Sokszor tekinték alá a barczasági hegyóriások ormairól s a midőn lelkesült tekintetem nem győzött betelni az elém táruló festői képek élvezetével, hálát adtam sorsomnak, mely a fenséges természet ez édenkertjébe vezérelt. Emitt az égbolt azurján kóválygó felhőraj szivárványjátéka, amott a végtelen messzeségben elenyésző hegyvonulatok sejtelmes világa, majd ismét sugár irányban szétágazó hatalmas völgyeletek mosolygó, zöldje, távol vizeknek a nap fényében megcsillanó fodra, azután a közeli lánczolatok mélabús fenyőtakarója, melyből egy rég letünt korszak forrongásainak szülöttje, a lábaink alatt elterülő hegyóriás emeli égnek daczos fejét, – mind megannyi lebilincselő látvány, mely a maga összeségében is, egyenkint is gyönyörre hangolja a lelket s imádatot ébreszt a természet csodálatos alkotó ereje iránt.
Ám de ki ne tapasztalta volna, hogy a természet barátjának nemcsak a legmagasabb csúcsokról kinálkozó kilátás nyújt örömet, hanem sok, alacsonyabban fekvő táj is ezernyi ingerrel játszadozik a képzelettel s nem mindennapi élvezettel jutalmazza, olykor talán fáradságos látogatásunkat.
Tagadhatatlan, hogy az ember érzelemvilágának alaphangulata s eszmevilágának egyéni irányzata dönti el, vajjon a távolból feltünő bérczcolosszusok gigási arányai, a csúcsok domináló magaslatáról kibontakozó körképek nagyszerüsége, avagy maga a formáczió közelebbi alakulata, a részletek mozaikszerü s látszólag talán bizarr és mégis oly harmonikus egészbe olvadó bája ajazza-e fel inkább lelkünk húrjait s vés mélyebb nyomot emlékezetünkbe?!
Némelyek a természet szépségeinek élvezetében a túlságosan nagy keretet kedvelik és keresik, mások ellenben úgy vannak vele, hogy a hegycsúcsokról feltáruló körképek nagyszerüsége némikép hidegen hagyja őket, vagy legalább is nem képes lelkükből kitörülni azoknak a szépségeknek hatását, melyeket egy-egy szükebben körülirt táj, egy csobogó csermely, habzó vizesés, vagy egy tó mosolygó tükre nyujt, mely ha talán formákban nem is oly gazdag, de szinben, fényben oly megkapó, keresetlen bájában oly kedves és egyszerüségében is oly nagyszerü.
Magam is inkább a részletek barátja vagyok. Szeretem a Bucsecs hómezőit, örömmel időztem a Csukás gyeppel hantolt csúcsán, ujból és ismét is nagyon vágyódom a Királykő ezerszer tagolt gerinczorma után s még sem ezek, nem is a róluk élvezett kilátás az, a mit feledni nem tudok, hanem inkább egyes bűbájos részletek, melyekre itt-ott útközben bukkantam, mai napig is legvonzóbb emlékeim.
Engedje meg a t. olvasó, hogy ez alkalommal is a részletek emlékeiből szedjek elő egyet-kettőt és lelki szemei elé rajzoljam a Királykő páratlan szépségü sziklaszorosait, melyek hegyvidékünknek minden bizonynyal legérdekesebb s legháládatosabb kiránduló pontjai.
A leirandó vidéket – ha jól emlékszem a napra – legutoljára 1891. évi augusztus 20-án, Bartoniek Géza3 fővárosi tanár társaságában, illetőleg őt kalauzolva látogattam meg. Akkor vettük fel az itt bemutatott képeket is.
Aug. 19-én megfelelő élelmi készlettel, nehány üveg borral, savanyu vizzel, fotografiai készülékkel s nehány borszeszszel töltött gyűjtő üveggel és gyűjtőzacskóval felszerelve, az esteli vonattal Zernestre rándultunk át. Lefekvés előtt oda hivattam egy Baiu nevü oláh parasztot, ki már több királykői kiránduláson volt velem s kit másnap is magammal akartam vinni, hogy podgyászunk nem kicsiny terhéből az ő vállaira is jusson valami; ez okból tehát közölni kellett vele az uti tervet.
Reggel öt órakor ismét talpon voltunk s a mennyire lehetett, meglehetősen felüdülve, hamarosan rendbehoztuk ruházatunkat s reggelink elköltése után gyalogszerrel útnak indulánk. Bartoniek collegám, vitte a felvételekhez való casettákat, Krecsun barátunk a fényképező készüléket s a boros iszákot, jó magamnak pedig az elemózsia tovaszállitása jutott feladatul.
A falu zeg-zugos utczáiból kibontakozva, a Barcza folyó völgyében haladtunk viz ellenében. Mezők, rétek, kenderföldek váltakoztak előttünk, a Barcza ezüstös fodra volt kalauzunk, jobb felől alacsony, erdőboritotta dombsor, balfelől pedig a Nagy-Királykő északi őrbástyája a Turnu4 s az előtte álló Kis-Királykő köszöntének bennünket a távolból.
Mintegy egy óra hosszat ballagtunk a tarlók között kanyargó mezei uton, szemlátomást megközelitve, majd el is hagyva a Kis-Királykő lábát, mire azután balkéz felé egy elég hirtelen emelkedni kezdő gyalogösvényre léptünk s egy kis kimosási völgy irányában iparkodánk a Turnu lábához férkőzni. Egy negyedórai menés után két kisebbszerü dombhát között, lapos völgyeletben találtuk magunkat, melynek elszórt fenyői között az alhavasi füvek érett kalászai ringottak a reggeli szellő hűs lehelletében. Ma még barátságosan bólingattak apró fejecskéikkel, a polyváikon rezgő harmatcseppekben kedvtelten fürdött a korai napsugár, – másnap talán már rendre dőltek a kasza éle alatt, hogy hivatásukat betöltve, helyet adjanak egy ifjabb sarjadéknak. Előttünk komoran s fenségesen emelkedett égnek a Nagy-Királykő legészakibb sarkát képező Turnu s a kelet felől hozzá csatlakózó Kis-Királykő; a kettő között pedig már innen is tisztán kivehettük azt a meredek szoroshágót, melyet a zernesti oláh nép Krepaturá-nak nevez5 s mely már a távolból is sejteté az út további fáradalmait.
Itt vettük fel azt a képet, mely Veress Endre6 czikkelye kiséretében, már az Erdély I. évfolyamában jelent meg7 s melynek szépségéből legfeljebb az von le valamit, hogy a hegycsúcsokat még nem aranyozta be a teljes napfény, mert a mig mi odalent már teljes világitásban állottunk, az előttünk meredező csúcsokat még némi ködös szürkület ülte meg, mely a körvonalak élességét – a vetett árnyék hiánya révén – nem engedé kellő kifejezésre jutni.
A felvétel elkészületével, egy előttünk kigyódzó gyalogösvényt követve, behatoltunk a fenyves sürüjébe s egy kis vizér völgyeletében törtettünk a hasadék felé. A nyirkos, helyenkint süppedékes talaj meglepően dús vegetácziót hozott létre; az óriás lapu itt-ott egész ligetek alakjában állta utunkat s nem egyszer méternyi harasztok és embermagasságu csalánerdő között kelle keresztül hatolnunk. Az ősfenyves komor csöndjében ünnepi hangulat ereszkedett lelkünkre, akaratlanul is éreztetve velünk, mily nagy a természet s mily kicsiny az ő bámulatos alkotásai között a hatalmával hivalkodó ember.
Mentől mélyebbre hatolánk, annál nyirkosabb lett a talaj s annál komorabb a táj. A szerte heverő, viharsujtotta százados törzsek vastag moha és zuzmótakarója alól pinczeszerü doh áradt szét a levegőben, hirdetve a szerves bomlás nagy munkáját, mely egyéb tényezőkkel egyesülve, a leghatalmasabb törzset is nehány év alatt megörli. Bár komor a táj s a fojtó lég kellemetlenül nehezedik a tüdőre, mégis érdemes egy-egy ily kidőlt törzset alaposan átfürkészni, ha csak azért is, hogy fogalmunk legyen arról a sok apró hatásról, mely az athmosphaeriliák befolyásával egyesülten oly hihetetlenül rövid idő alatt elenyészteti a viharral daczoló faóriásokat. Hántsuk le a korhadt kéregpalástot s elsőben is kisebb-nagyobb, gyakran hüvelykujjnyi vastagságu, nyúlós nyálkával bevont csupasz csigák (Limax-félék) ötlenek szemünkbe, melyek a kéreg korhadt hulladékaival táplálkoznak; különféle bogarak (Ostoma, Tenebrio, Uloma, Ips és Ipidia stb. stb.) keresztül kasul rágják a faállományt; egyes czinczérfajok álczái ujjnyi vastag meneteket fúrnak belé s ide azután beszivárog az őszi eső vize, mely télen megfagy és szilánkokká repeszti a legkeményebb sudarat is. A meglazult szövetre azután rátelepszenek az élősdi gombák, a mohok s zuzmók ezrei s megadják az egykor oly délczeg faóriásnak a végső döfést; hatalmas koronája még nehány év előtt farkasszemet nézett a czikázó villámokkal s ma a korhadt kéreg csak laza podvát rejt a szivós rostok helyén, melynek porát felkapja és szétszórja az első vihar.
A napsugár csak elvétve lopódzik be e sürüségbe, de az is elég arra, hogy a heverő tönkökön fel-feltünedezzék az apró hegyi-gyík (Lacerta vivipara Jacq.), amint lelapitott testtel oda simúl a korhadt kéregre s négy lábát szétterpesztve, mohó kéjjel füröszti tagjait az éltető fény és meleg sugaraiban. Az ember közeledtére felocsúdik álmodozásából s bár nem szivesen hagyja oda a verőfényt, mégis villámsebesen surran a kéreg repedései közé. Ilyenkor azután bajos hatalmunkba keriteni, mert a törzset sürü szőnyeg képében futja be a szeder szúrós indája s a kérget hántó kéz csak egy-egy vércsepp és fájdalmas karczolás árán mondhatja magáénak, a kedves kis jószágot.
Ám gyorsitsuk meg lépteinket, hogy kipótoljuk a „scientia amabilis”-ra vesztegetett perczeket. Még egy félórát haladunk a fenyvesek sötét sátorában, azután ritkul az erdő s egy kőgörgetegen keresztül vergődve, egy kis tisztáson ketté oszlik eddigi ösvényünk. Az egyik bal felé tér ki s egy esztena (juhász-kunyhó) mellett haladva el a Kis-Királykő csúcsára vezet, a másik kissé jobbra tart s egyenesen bevezet a Krepatura hasadékba.
Ez utóbbinak nyomdokát követjük s nehány percz alatt a juramésznek égnek meredő szirtfalai alá érkezünk, melyek Scylla és Charybdis módjára őrzik a szoros bejáróját.
A hasadék fenekét hatalmas kőomladék takarja s a nyirkos, mohos köveken ugyancsak óvatosan kell lépkednünk, mert a buja növényzet teljesen elfödi a csalóka hézagokat, melyekbe megcsuszamlott lábunk kelleténél gyakrabban téved. A szoros fenék egyes zugaiban a Kandilla gerely (Geranium macrorrhizum L.) elkésett virágai nyiladoznak még s a vérszinü szirmokból kiáradó csaknem kábitó illat, fogalmat nyujt arról a felséges illatárról, mely egy hónappal ezelőtt fogadta e helyt a turistát. A szorosfenék közepén összetorlódott görgeteget a havasi tejőke (Mulgedium alpinum Cass.) szárnyas hasábu levelei boritják melyek haragos zöldjét a festő csüllöng (Isatis tinctoria L.) aranysárga fürtjei s a piros szaka (Sedum Fabaria Koch) rózsaszinü gombjai enyhitik. Az állatvilág képviselői közül a futólagosan szemlélő csak egy-egy hegyi békát (Rana fusca Rös.) pillant meg, a mint lépteink zajától felriadva, méternyi szökésekkel iramodik a szirtfalak árnyékába, – pedig hát e helyt is eleven élet lüktet s minden talpalatnyi föld egy-egy érdekes csigát, pókot, bogarat, legyet, vagy százlábut rejt. A Mulgedium savós levelein himbálódzik a tarka házu Helix arbustorum L., a levelek érintésére holtnak tettetve ejti magát a fű közé a szénfekete Otiorrhynchus obsidianus Boh. s egy másik ugyancsak szénfekete ormányos bogár: az 0. egregius Mill.; egyes korhadt törzsek alatt a Helix banatica Partsch. tányéralaku háza ötlik szemünkbe; a szoros falain százával csüng a Clausilia elegans többféle változata; a görgeteg kövei között pedig szebbnél szebb bogarakat gyüjthetünk, melyek közül csak a Carabus cancellatus Illig. egészen fekete, alpesi alakját s a mi magas hegyeinkre nézve oly jellemző Carabus planicollis Küst.-t, Bembidion glaciale Heer-t, az Otiorrhynchus ebeninus Gyll.-t és 0. Riessi Fuss.-t akarom kiemelni. Egy kis tisztáson, száraz kövek közé tekeredett kigyóbőrre figyelmeztet utitársam, melyből nem régen bujhatott ki birtokosa; ő maga ugyan már ki tudja hol jár azóta, de hátra hagyott ingéről is meg tudjuk állapitani veszedelmes faját – ő kelme t. i. nem más, mint Barczaságunk egyetlen mérges kigyója, a keresztes vipera (Vipera berus L.), mely egész hegyvidékünk lakója.
Mind feljebb haladva, a sarkvirág (Delphinium) és sisakvirág (Aconitum) különböző fajai valóságos szőnyeget teritenek lábaink elé s ennek szinpompájában gyönyörködve észre sem vennők, hogy egy baloldali kis kereszthasadékban hűs forrás bugyborékol, ha emberünk, a kinek vállát jól megnyomta a nem éppen könnyü málha, hangos örömmel nem adná tudtunkra a reánk nézve sem kellemetlen felfedezést. Megállapodtunk tehát mi is, hogy gyönyörködjünk a mögöttünk megnyiló kép szépségeiben s tikkadt innyünket egy-két korty üditő itallal felfrissitve, megrögzitsük a papiroson, a mit a természet ecsetje oly utólérhetetlen varázszsal festett szemeink elé. A szorosnak mintegy kétharmada van mögöttünk s a két felől meredező bérczfalak között egy nagy háromszögü résen, mint valami óriási messzelátó lencséjén keresztül mosolyog fel hozzánk a Barcza napözönlötte völgye. A völgy aljában kanyarog a Barcza ezüstfehér vize, a völgy oldalát a zernesti dombos erdő alkotja, mögötte még két párhuzamos vonulat s végül a háttérben a Feketehalmi hegy, vagyis a Kotla látható. Az ég azurja oly üde és átlátszó, mint a legtisztább drágakő s a nap sugárkévéi milliom apró fénypontra bomolva rezegnek a távolban, aranyos visszfényt hintve a festői képet befogó sziklakeret éleire; csupán a Kotla púpja körül játszadozik egy-egy nyugtalanságot keltő fehéres felhő foszlány, mely már csirájában is előre érezteti velem a bekövetkezendő zápor zuhogását. De maga a kép kerete is felséges. A baloldali bérczfal két kiugró foka a napfény teljében izzik s mint egy átható szempár ragyogtatja felénk kápráztató fehér tüzét; vele szemközt a jobb oldalon, toronyszerü, sötét szirt nyúlik a magasba, melyet Römer Gyula tisztelt kollegám igen találóan a Szent-István toronynyal hasonlitott össze, melylyel nemcsak magasságban mérkőzik, hanem koronaalaku fejével is utánozza formáját. Mindezt különben minden szónál szebben érzékiti meg az 1. számu kép.
Körülbelül egy negyed óráig időztünk e helyen s a felvételek elkészültével tovább kúsztuk a meredek hágót, melynek szűk sziklaszorosa hova tovább tágulni kezdett, mig végre tiz percz elteltével, elértük szélesre nyitott, verőfényes végét. A tulajdonképeni szoroshágó bizarr alakulatu sziklacsoportok által körülvett lejtős katlanná alakul át, melyet a henyefenyő (Pinus Mughus Scop.) sürü erdeje borit. Mielőtt e sürüségbe hatolnánk, még egy pillantást vetünk a mögöttünk elmaradozó felséges szorulatra, felvesszük a 2. számu képet, mely már tisztes távolban tünteti fel a hatalmas István-szirtet s az előttünk villásan megoszló gyalogösvény bal ágát választva, benyomulunk a vadonba. Karnál vastagabb, kigyószerüen összefonódott kúszó törzsek állják utunkat s bizony nem egy verejtékcsepp pereg alá homlokunkon, mig ez úttalan útról kivergődünk. Julius elején az alpesi flóra nem egy szép gyermeke gyönyörködteti e tájon a botanikust, mi már csak a kereklevelü kőtör (Saxifraga rotundifolia L.) veseképü leveleit s a górnyaku kankalin (Primula longiflora All.) barnás tokjait találtuk, az itt már elmúlt nyár emlékeül.
1. és 2. kép
Krepatura. Szoroshágó a Nagy- és a Kis-Királykő között. (jobbra: Szt. István szirt)
Végre átszökjük a henye fenyő utólsó sudarát, még egy kicsit kapaszkodunk s fenn vagyunk a Turnu és a Kis-Királykő nyergében. Illatos zsályára heveredve pihenjük ki a nem épen könnyü út fáradalmait, emberünk falatozni kezd, de nekünk nincs nyugtunk, mert hivogatólag mosolyog reánk az épen elhagyott sürüség, melynek gyönyörü sziklakeretje szinte kinálkozik a felvételre. Megcsináljuk tehát a 3. sz. képet. Ennek a képnek pendant-ja jelent meg a szász Kárpát-egyesület IV. évkönyvében, Römer tanár fentidézett czikkének kiséretében. A képet, jelenleg Odessában lakó hazánkfia Déchy Mór vette fel 1883 évi augusztus havában, tehát 8 évvel mi előttünk. Déchy ugyan az emlitett katlan mélyebb pontjáról vette fel a Krepatura felső bejáróját, de azért az összes tárgyakat megtaláljuk mind a két képen, csak kissé más nézetben. A két kép összehasonlitása rendkivül érdekes és tanulságos, mert kézzelfoghatólag igazolja azt az egyébként ismeretes tényt, hogy a magas hegyeken már ily aránylag rövid időköz is mily tetemesen megváltoztatja a részletek szabását. Igy pl. a szoros bejárójától jobb felől emelkedő bércz gerincze a mi képünkön egészen más alakot tüntet fel; mert egyes, a Déchy-féle felvételen még meglevő ormocskák a légköri tényezők behatása alatt már teljesen elmálottak s lehulltak, másrészt az ott még tömören összefüggő gerinczrészlet 8 év alatt már csupa apró ormocskára bomladozott, melyek ujabb 8 év mulva talán szintén el fognak tünni: az idő amalgamisáló hatása tehát mindinkább lejebb szállitja a csucsokat. Az is érdekes, hogy a jeleztem gerincz alatt elterülő erdőcske 8 év alatt még egyszer akkora területet foglalt s mig a szoros bejárója akkor csaknem teljesen szabad volt, a mi fölvételünk idejében már a jobb kéz felől levő sziklapillér fele magasságig kúsztak fel a henye fenyő sudarai.
3. kép
A Krepatura felső bejárója. (balra: Turnu, jobbra: Kis-Királykő)
Ebből az egyszerü példából láthatjuk, évről-évre mily nagymérvü változásnak van alávetve a természet képe s azért nagyon kivánatos, hogy hegységeink kiválóbb pontjairól, bizonyos időközökben, mondjuk minden tiz évben, ugyanazon helyről, pontos fotografiai felvételek készüljenek, melyek idővel nagyon érdekes, sőt a geológia szempontjából igen fontos összehasonlitások s következtetések anyagául válnának be. Ifju egyesületünk munkaprogrammjának bizonyára nem utolsó jelentőségü pontját képezhetné a jelzett irányban való tevékenység, melylyel nagy szolgálatot tehetne a tudománynak.
Ám de térjünk vissza tárgyunkhoz. A felvételek elkészültével szemügyre vettük a jobb kezünk felől levő Kis-Királykő Sphinx-alaku réteges tarkóját s a Nagy-Királykő délkeletnek futó ezercsúcsu gerinczét és ezek gyönyörüségeivel eltelve lepihentünk végre, hogy megadván a szellemnek, a mi a szellemé, teljesitsük a test jogos kivánságait is. A marosujvári sóval füszerezett izletes falatok, közbe-közbe egy-egy korty küküllőmentivel élénkitett s attikai sóval füszerezett csevegésünk, meg a köröttünk terjengő balzsamos levegő, bizonyos kedves zsibbadásba ringaták érzékeinket; észre sem vevők, hogy fejünk felett elkomorult az égbolt s a Nagy-Királykő gerinczén máris boszorkány-tánczot jár a sürü felhőgomoly. A nyergen besüvöltő szélroham első lökése azonban még jókor talpra állitotta a kis csapatot s hamarosan összecsomagolva, a nyereg tulsó felén siettünk lefelé, hogy még idejekorán elérhessük a Zenoga felső végén fekvő juhászkunyhót. Torony irányában tartottunk a Stina Zenoga felé s talán tiz percz alatt keresztülrohantunk a szálfenyők alkotta szép erdőn, mely a kunyhót elválasztá tőlünk, de még sem érhettük el azt a zápor kitörése előtt. Még nem értünk egészen az erdő tulsó szélére, már javában esett, kékes villámok czikáztak fejünk fölött, egy-egy hatalmas dördület rázkódtatta meg a levegőt, többszörös visszhangban verődve vissza a Nagy-Királykő sziklakebeléről s nekünk nem maradt más választásunk, mint plaidünkbe burkolódzva, kifeszitett esernyővel lehuzódni egy faóriás védő szárnyai alá s angol phlegmával czigarettázva, bevárni az Aeolhárfa zúgásának utolsó akkordját.
Mit is emlegettem t. uraim! Angol phlegmát? No ha nem különb az angolok phlegmája, mint a mienk volt, akkor nem irigylem tőlük. Társam, kinek nyilván fogalma sem volt a magas hegyek viharainak rémületes erejéről, az még csak állotta valahogy s meglehetős ázsiai, egykedvüséggel eregette a bodor füstkarikákat, de málhahordozónk a villám fényének minden felvillanásánál lopva keresztet vetett magára s nem egy „Dumne Zeu”8 röppent el ajakáról. Magam is, bár törekedtem nyugalmamat megőrizni, nagyon kellemetlen érzetek hatásával küzdöttem s ha talán kenderkóczból lett volna szivarom, azt is csak oly gépiesen szivtam volna, mint az illatos czigarettát. Ez előtt nehány évvel még semmibe sem vettem a vihart, sőt gyönyörködtem a fékevesztett elemek tomboló szinjátékában, de 1889. julius 15-ike óta, mikor Deubel barátommal a Csukács csúcsán egy rettenetes vihar minden borzalmát éltem át9, nagyon nagy respektusom van az ily látványosságoktól.
Szerencsére a mostani zivatar nagyon kis kiadásu volt s alig egy negyed óra mulva megszünt a zápor, szétfoszladoztak a felhők s a nap letüző sugarai azokat a foszlányokat is szétrebbentették, melyek szégyenletükben a Királykő hasadékai között bujkáltak még.
Derék luczfenyőnk terebélyes ágai eléggé megóvtak az átázás kellemetlenségétől s e kis intermezzo után vigan neki vágtunk a Zenoga hegyhátnak, mely a Krepatura felől jövet balkézt emelkedik a Kis-Királykő mellett. Az esztenától nem messze legelésző juhnyáj kolompjainak méla kongása s egy-egy túlbuzgó komondor éles csaholása kisértek azon az eleinte vizszintesen haladó pompás gyalogösvényen, mely a Zenoga hátán hatalmas bükkerdő között vezet. Majd jobbra tér az ösvény s folyton lejtősödve, utolsó szakaszában meglehetős meredeken ereszkedik alá a Propastâ szorosba10.
Ez a szoros, melynek most épen derekához érkeztünk, messze a N.-Királykő keleti lábán, a szász Kárpát-egyesület menedékháza közelében, keskeny, sötét szurdokkal kezdődik. Feneke számos vizeséssel s lépcsőszerü szökeléssel tarkitva meredek sziklafalak között vezet ki a zernesti Magura s a Kis-Királykő között folydogályó Riu-patak völgyébe. A hol mi érjük, már elég széles, átlag 10, helyenkint 20 s még több lépés átmérőjü a szoros, de azért nem kevésbbé szép és érdekes, mint felsőbb, szűkebb és zordonabb részében. A jobbról-balról 60-80 méternyire emelkedő, csaknem függélyesen lecsapó sziklafalak e helyt már kényelmesen járható medret vesznek körül, melyben csendesen mormoló kristályvizü patak hányja gyöngyhabját. Tavaszszal, hóolvadás idején zugó ár tajtékzik e helyen s óriási köveket hömpölyget medrében, most csaknem elapadt a viz, alacsony partjai pázsitszőnyeggel ékitvék s a szerte heverő kőtuskókon száraz lábbal járhat az ember. A réteges gyürődésü sziklafalak tövében a harasztok száztollu levélkéi rezgenek az alkony szellőjében, egy-egy jól táplált fürge gyík (Lacerta agilis) vagy hegyi béka (Rana fusca) tér haza vadászatáról, a levelek árnyába, itt-ott a falakra simuló üde mohpázsit szomszédságában a havasi gyopár (Leontopodium alpinum) fehérpelyhü levélkéi is feltünedeznek s az előugró szirtfokokon néha alig egy-két arasznyi talajon büszke méltósággal telepedett meg a délczeg termetü jegenyefenyő. Benn a szorosban többnyire árnyékban haladunk, de hátra tekintve annál meglepőbb látnunk, mily vakitó fényárral szövi be a leáldozó nap a Királykő tar gerinczét, felettünk pedig széles ultramarin-szalag képében boltozza be az ég az elragadó tájat.
Hegyvidékünknek valóságos gyöngyszeme e szép szoros; ehhez fogható még csak egy van a barczasági hegyek között s ez a Jalomicza szorosa a Bucsecs oláhországi oldalán, melynek Déchy felvétele után oly remek photogravure-je jelent meg a szász Kárpát-Egyesület XI. évkönyvének melléklete gyanánt. Habár a világitás már nem volt kedvező, még sem állhattuk meg, hogy meg ne kisértsük képét kapni e felséges tájnak s igy készült délután 5 órakor a 4. számu kép.
4. kép
Propastâ. Sziklaszoros a N.-Királykő keleti lábán.
A viz mentén lejebb haladva, balfelől a főszorosból kiágazó mellékszorosra bukkanunk, mely a Zenoga tulsó oldalára kerül s a Kis-Királykő alatt vész el. Egy darabig behatoltunk ebbe a szorosba is, de csakhamar egy kedves kis vizesés akasztotta meg utunkat, melyet lefényképezve11 visszatértünk a főágba s folytattuk utunkat. Még háromnegyed óráig tartott, a mig a Propastából a Riu patak völgyébe jutottunk s a jobbról-balról előbukkanó jéghideg források mentén a Magura sűrü erdeje s a Kis-Királykő omlatag lejtője között haladva kiértünk a szabad mezőre. A nap már bevégzé mai pályafutását, de mielőtt végkép leszállt volna, mintegy a völgyekből felemelkedő hideg párák elleni védelemül: ibolya- és biborsugarakból szőtt palástot vetett a Királykő ormaira. Ha már amúgy is nehezünkre esett elválnunk az annyi gyönyört nyujtott bérczektől, most midőn az alkony tündéries szinpompájába öltözködtek, igazán fájó szivvel, de hálatelten s a viszontlátás reményében intettünk búcsut feléjük.
Egy kis félóra alatt ismét benn voltunk Zernestben. Daradics vendégfogadójában kielégitettük ezuttal talán kissé túlkövetelő étvágyunkat s egy éppen ott időző bajor egyetemi tanárral és termetes élete-párjával elbeszélgetve, kik másnap a Királykövet voltak meglátogatandók, megvártuk az esteli 9 órai vonatot, mely hamarosan visszaszállitott a mi kedves Brassónkba.
Nem sokára három esztendeje, hogy ebben a kirándulásban részt vettem, de annak kellemes emlékei, tanulságos és élvezetes mozzanatai még ma is elevenen élnek emlékezetemben. Azt a lelki gyönyört azonban, melyet a természetnek egy ily bűbájos tája felidéz, se szóval, se irásban nem lehet visszaadni; azt ott a helyszinén kell megszerezni. Melegen óhajtom, hogy abban egyesületünk minden tagja részesülhessen.
Lábjegyzetek (Budai Péter)
1A magyar zoológia történetének egyik legkiemelkedőbb, ugyanakkor – az első világháborút követő tevékenysége okán – legellentmondásosabb egyénisége. Jelen írása még a „békeidők” termése, a szerző itt teljes mértékben a természet szépségeire összpontosít.
2Megjelent az Erdély III. évfolyamának 3-4. számában (55-64. oldal), 1894-ben.
3Életrajzáról bővebben itt.
4Királykő tornya, vagy más néven Torony-csúcs.
5Királykő hasadéka (Valea Crăpăturii).
6Életrajzáról bővebben itt.
7A felvétel Veress Endre: A Királykő-havas c. írásában látható.
8„Isten(em)!”
9A szerző e túrájának leírása a Siebenbürgischen Karpaten-Verein 1890-ben, Nagyszebenben kiadott X. évkönyvében olvasható „Drei Wochen im Bozauer Gebirge” címmel.
10Zernyesti-szoros (Prăpăstiile Zărneştilor).
11A felvétel Veress Endre: A Királykő-havas c. írásában látható.
